Puszta fal, nyolc sarok:

kristály belseje imbolyog,

szétvagdalt tér tetemére

forr lány-testek dús füzére.

Testből font jelbeszéd

tölti a csarnok holt terét,

éled a föld nehéz pora,

fölveri lábak halk dobaja.

Táncot lejt Mária:

mozgásból szőtt ária

inak és forgók közt születve

száll a csillag-végtelenbe.

Táncot kivánnék látni, hintázó női testet,

Zenén lebegve könnyűt, toppantva halk neszűt,

Úszó, setét hajával csak fátyolos mezűt,

Kit nékem furcsa piktor, bús vágy, elémbe festett.

Nézd a tánc nemeit, mint festik játszi ecsettel

A népek lelkét s nemzetek ízleteit.

A német hármas lépéssel lejtve kering le,

S párját karja közé zárja s lebegve viszi.

Egyszerü a német mindenben, s csendesen örvend,

Egyet ölel mindig, s állhatatos szerető.

A gallus fellengve szökik, s enyelegve kacsingat,

Párt vált, csalfa kezet majd ide, majd oda nyujt:

Ez heves és virgonc, örömében gyermeki-nyájas,

Kényeiben repdez, s a szerelembe' kalóz.

A magyar egy Pindár: valamerre ragadja negéde,

Lelkesedett tűzzel nyomja ki indulatit.

Majd lebegő szellő, szerelemre olvad epedve,

S búja hevét kényes mozdulatokba szövi;

Majd maga fellobbanva kiszáll a bajnoki táncra

(Megveti a lyánykát a diadalmi dagály),

S rengeti a földet: Kinizsit látsz véres ajakkal

A testhalmok közt ugrani hőseivel.